A fák lelke

Ünneplőben indulunk az állomásra. Velencébe, az Ófalui Katolikus templomba megyünk a Hermann László Vonószenekar évi szokásos koncertjére. Ünneplőben a lelkünk is.

Az állomáson a Budapest-Székesfehérvár vonalszakasz közel 47 milliárdos felújításának nyomai. Mintha romokban… Az ötvenéves hársfáknak nyoma sincs. Milyen jó, hogy többször is megörökítettem őket verseimben. Akkor még nem gondoltam, hogy szükséges lesz halhatatlanná tenni őket. De a Flirt-vonatok közlekedéséhez előírásokat támasztott az Unió. Egyenállomások, és a pálya közelében nem lehetnek növények, nehogy belógó ágaikkal zárlatot okozzanak. Ezért az Agárd történetében a históriás fákat tarra vágták nyáron. Akkor elsirattam őket. Ők már önzetlen kilégzésükkel nem segítenek bennünket hozzá a tiszta levegőhöz.

Velencére ér a vonat. Egyelőre csak onnan tudni, hogy Agárdtól a harmadik megálló. Az épület itt is beazonosíthatatlanul jellegtelen. Éppen olyan, mint amilyen a mi kis városunkban épül. A peron itt is csupasz. Sehol egy fa, ami nyáron árnyat adhatna a betonon várakozóknak. Ahogy a templom felé haladunk, bal kéz felől szemünk elé tárul a letarolt velencei part, amin pillanatnyilag is mogorva talajgyalu-gépek dolgoznak. Az óriás nyárfákat már kivágták. Még néhány törzs fekszik a földön, mint tisztára mosdatott halott. Ezen a helyen hamarosan egy csupa üveg gigapláza emelkedik a magasba. Most még belátni a tágas partot. Nem akadályozza a látványt semmi.

A vonószenekart tömeg várja a Templomban. Mindenki arcán karácsonyi fény. Mint szomjas vándor a tiszta forrást, önfeledten isszuk a felcsendülő harmóniákat. Tóth Éva alt hangja drámai hatást vált ki. Többek könnyeiket nyelik.

Major István karmester kezéről egy pillanatra sem veszik le tekintetüket a vonósok. Együttlélegeznek a zenével. Óriási a siker. Állva tapsolnak a nézők. A ráadás szám: Benjamin Godard Bölcsődal-a, amihez maga a Café Momus-díjas csellista karnagy is hangszert ragad. Lelkünkbe hatol a fiatalon elhunyt zeneszerző dala. Az agárdi és a velencei fákra gondolok. Ők sem lehettek hosszabb életűek. Ezzel az érzékeny hangszerelésű, instrumentális bölcsődallal a kivágott fák lelke az égbe száll. Nem szégyellem meghatottságom. A mellettem ülők sem. A koncert végén csak az illendőség tart vissza, hogy ne bravózzak hangosan.

http://www.youtube.com/watch?v=PWav6kmDpjQ&feature=related

A táj katedrálisa

Bekerít az idő, körbevesznek a felejtés tornyai.

Rabláncon tartott rózsák suttogását hallgatják

a füvek. Csalóka szél fényűzést lop a sebhelyes

égre. Az ősz küszöbére gurul a föld. Beomlik a nap

mellkasa, keserűség szivárog a talajba. Csüggedten

lóg a fűzfák szárnya. A szavak rétjén nem nevel már

magokat a békekék katáng. Új özönvizek szitárzenéje.

Kertkatalógusok halhatatlanjai közé álmodják magukat

a virágok. Leveleiket, mint közlés előtti kéziratokat,

felülírja az enyészet. Legyen boldogvers! A győzelemről.

Milyen érdekes, ami az egyiknek siker, az a másiknak

pusztulás. Felszaporodik az elmúlás nedve. Gyűlik a halál.

Elveszett madárdalok kottafüzetébe nem írnak örömódát

a megmenekülésről a rigók. Pókfonálon kristálygyöngy

nehezékek. Az elszakadás pillanatának csodája.  Az érzés-

telenített fájdalom tömegvonzása. A lét szimmetriája

a nem léttel. A szecessziós stílusú fasor a táj katedrálisa.

Platánok orgonálnak, hozzá egy kabóca kántál. Mosolyom

fényözönébe tartom szentkép arcod. Karodban az Isten

megkegyelmez, és a kivágott fák lelke az égbe száll.